Róma, 1900. március 25.
„[…] országos küldöttség alakult a magyar szentmisenyelv irányába[n], és kérvénybe foglalta templomi nyelvünk igazait 130.000 aláírással; és Őszentségét, XIII. Leó pápát kérni törvényes jogai[n]kra elindultunk 520[-an], hódolatunkat és kérésünket beterjeszteni.
A budapesti Keleti pályaudvar volt a gyülekezés helye. Igazán megható jelenet volt nézni, hogy az ország területérül mennyi rangú és viseletű főúr papok, fel[—] nép mily örömtelt arccal bátorítva a nagy útra, üdvözlik egymást. Kis egyetemi hallgató rendezőség mily erejt fejtett ki az eligazodásra. Így 1900. március 4-én délután 3 óra után külön gyorsvonattal megindult a zarándoklatsereg az ott levő érdeklődő barátok és tisztelők kölcsönös »Éljen a magyar« kiáltások mellett. Vonatunk »Isten áldd meg a magyart…« énekszó mellett elindult. Sok unalmas utazás után elértük a karszthegyeket.
Szunnyadoztunk, vonatvezetőnk bejön: – Uraim, rossz utazásunk van, bóra van.
Kérdem: – Mi az a bóra? – mert én legalább nem tudtam idáig.
– Majd megtudja az úr a tengeren – felelte derék vonatvezetőnk.
Világosodott. Hát mit látok? Borzasztó nagy hó és oly nagy szél, hogy a kupénk csak úgy recseg, és vonatunk megáll, hófúvás miatt nem mehet, havat kell hányni az útból, de az emberek ki nem állhatják a vihart az [—]. Egyik jósol, nem lesz szerencsénk, a másik azt példázza, szenvedni kell az igazságért, a harmadik nem mond semmit, csak az Isten még egyszer hazaszabadítsa. A kupénk hideg, a hó befúj az ablakok mellett, de mégis segélyvonat érkezik hógéppel. Egyórai várakozással indulhatunk, oly kősziklák és mélységek mellett, hogy az ember soha nem látott olyat, és hó és hó az egész vidék. És a fák lombja zöld. Vonatunk tekereg összevissza számos alagúton és oly lejtőn, hogy az ember a kupéba alig tud megállni.”
[Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye Levéltára VI–1–b.]