„Karácsonyi mécs
Különös és dicsőséges titkot látok, mennyet
és istállót, királyi széket és Szüzet…”
(A karácsonyi kánonból)
Igen, valóban különös titok. Amit szemünk lát, az valóban szegény istálló, jászol és ágy, szalma a párna. S mi szeretnénk felkiáltani: „Uram, hát ennyire nem vett tudomást megtestesülésedről az emberiség? Te meglátogattad a mi szegénységünket; de hát olyan nagy az, hogy ennyire semmit sem tudunk Neked fogadásodra felajánlani?! Minden általad termett lény és dolog hálaadást mutat be Neked: az angyalok éneket, az égi csillagot, a bölcsek ajándékot, a pásztorok csodálatot, a föld istállót, a puszta jászlat (karácsonyi sztihira); de mi, többi emberek?!”
És Mária ott ül a jászol mellett. Gyöngéd, liliomos finomsággal hajlik isteni Kisdede fölé. S amint a csodálatos csillag ezüst fénye szelíden behull a barlangistálló nyílásán, és végigömlik az isteni Édesanyán, az ő kristályosságig tiszta, átlátszó lelkén keresztül kezdjük megérteni a különös titoknak értelmét. Amint nézzük ezt az éjszakába világoló fehér alakot, egyre világosabban kigyúl bennünk az öröm, hogy mi, emberek, mégiscsak adtunk valamit, valami kimondhatatlanul szépet a megtestesült Istennek: „mi pedig emberek Szűzanyát,” ha nem is a magunk erejéből. Nézzük csak. Ádámban az e g é s z emberiség vétkezett; a második Ádám, Krisztus is az e g é s z emberiség megváltására jött. Felvette a mi romlásba ment emberi természetünket, és azt önmagában megújította; de így a mi testvérünk lett, s az emberiséget önmagában, mintegy fejben, összefoglalta. De akkor az ő édesanyja az e g é s z emberiségnek is édesanyja! És akkor az az imádás, mellyel az első karácsonyéjnek ez a legtisztább kerubja, az Istenszülő, hódol a testté lett Igének, a mi hódolásunk is!
Hányszor gyújtott tömjént az ember idegen istenek előtt! Bálványokat imádott és imád, megtagadja Krisztusát. Hányan vannak — mondja sírva Szent Pál —, akiknek istenük a hasuk. A jószág ismeri gazdáját — panaszkodik Izaiás próféta —, de Izrael nem ismeri az ő Urát. Hogy viaskodik az emberiség az Istennel, mint álmában Jákob, mint az éjszaka tanúskodik a hajnalhasadással, pedig akit öntudatlanul is vár: a Világosság — az Isten. Íme, most minden bevallott vagy letagadott istensóvárgás nyer kielégülést a jászolnál. „Közelebb, közelebb hozzád, Istenem!” — sóvárog a szép anglikán ének. Hát lehetne ennél közelebbre kerülni az Istenhez emberi személynek, mint amikor a Szűz test szerinti saját fiának nevezheti, karján hordozhatja, táplálhatja Istenét, közvetlen közelből elhalmozhatja szeretetével, saját méhének gyümölcsét imádhatja?! Képzeljük el azt az izzó, imádó lelkületet, azokat az imádó érzelmeket, melyekkel a mi Anyánk tolmácsolta isteni Gyermekének az emberiség imádását.
Mert így gondoskodott az Atya arról, hogy amikor hideg és sötét lesz az éj és az emberek szíve még karácsony éjjelén is, amikor az Ige testté lőn, és ezerkilencszáznegyven évvel utána is, az angyalok éneke, az ég csillaga, a föld istállója mellett az emberiség is meghozza hódolatát Krisztusnak legszentebb álmában, melyet hitetlenségében is megálmodott: az Istenszülő Szűzben.
S ő hódolt a mi nevünkben is. De mi, kik hiszünk a „különös titokban,” tudjuk, hogy ez az ő hódolása ezt foglalta magában: „Ez és ez ember — vagyis mi magunk — egykor velem együtt fog odaborulni a Te jászolod elé, s így lesz a különös titok egyben dicsőségesebb titokká, ó édes egyszülött Fiam!”
Theodoulos
Forrás: Theodoulos: Karácsonyi mécs. In: Görögkatolikus Szemle, 1941, 13. évf. 24–25. szám, 1. old. (1941. december 24.)